„Tíz évvel ezelőtt a szerencsét kezdtem el vizsgálni. Tudni akartam, mi az oka annak, hogy bizonyos emberek mindig jó helyen vannak jó időben, míg mások folyamatosan balszerencsét tapasztalnak meg. Hirdetést adtam fel az országos lapokban, olyan embereket kerestem, akik állandóan szerencsésnek vagy folyamatosan szerencsétlennek érzik magukat.

Száz érdekes férfi és nő jelentkezett önkéntesként a kutatásomhoz. Az évek alatt interjúkat készítettem velük, figyelemmel kísértem az életüket és kísérleteket végeztem velük. Az eredmény rámutatott arra, hogy bár az emberek többnyire nem látják szerencséjük okát, leginkább gondolataik és viselkedésük a felelős a jó-, illetve balszerencséjükért. Vegyük például a látszólag véletlen alkalmakat. A szerencsés emberek folyamatosan találkoznak ilyen lehetőségekkel, míg a szerencsétlen emberek nem.”

Wiseman azt állítja, hogy a szerencsés emberek kisebb világban élnek, azaz több a jó ismerősük, mint a balszerencséseknek. A vérbeli szerencse gyermeke, mondjuk, eddig virágárusként dolgozott, de ez már kicsit kevés a számára, és filmszerepről ábrándozik. Hát persze, sokan vannak így. De éppen amikor elképzeli, hogy ő lesz a következő Miss Doolittle, nála vásárol egy rég nem látott, kedves barát, aki elmeséli, hogy színésznő ismerőse kificamította a bokáját, és keresnek valakit, aki beugrik helyette… Húha, ez olyan, mint egy álom, csipkedi magát a virágáruslány. Később majd azt meséli, filmes karrierjét lényegében ennek a véletlennek köszönheti. Tényleg véletlen? Dehogyis, mondja Wiseman. Az ilyen virágáruslányok, akiket egyszer csak a vásznon látunk viszont, sok efféle régi ismerőssel rendelkeznek, ha pedig egy ilyen az útjukba akad, nem egy mufurc jó napottal engedik tovább, hanem szépen mosolyognak rá, és csillogó szemmel érdeklődnek, hogy megy a sora. Hát így adhatunk alkalmat  a szerencsés véletleneknek, utólag  aztán már mesélhetjük, milyen  csodák esnek meg velünk és milyen jó hogy jó helyen voltunk jó időben!. 

Hogyan legyünk szerencse mágnesek? Hogyan fogjuk meg a szerencse lábát! 
Wiseman egy kávézóba rendeli alanyait: előbb a szerencsést, aztán a balszerencsést. A kávézó előtt mindkét esetben ott hever egy ötfontos. No, ki veszi észre? A szerencsétlen, gondolnánk, hiszen neki biztos nagyobb szüksége van rá. Ám nem így van: éppen hogy a szerencsés kapja fel a bankjegyet. A szerencsétlen átlép rajta. Ez állítólag az ellazultság hiányával függ össze. Sokan úgy haladnak az utcákon, hogy azon szoronganak, tényleg kikapcsoltak-, bezártak-e mindent, mielőtt kiléptek az ajtón. Ezek a kényszeres jellegű töprengések azok, amelyek leginkább beszűkítik a figyelmet, de az is elég, ha túlzottan koncentrálunk egy feladatra. 
Ezt bizonyítandó, a kutató egy másik alkalommal arra kérte kísérleti alanyait, hogy egy újságban számolják meg a képeket. Ostoba feladat, gondolhatták a delikvensek, de számoltak szorgosan, mert erre nevelte őket az iskola: ha feladatot kapnak, végezzék el becsülettel. Az újságban a képek közt volt egy fél oldal nagyságú hirdetés is a következő szöveggel: „Ne számolj tovább, az újságban 49 kép van.” Az emberek nagy része ezt egyszerűen nem vette észre! Számoltak tovább. Majd következett egy újabb hirdetés: „Ne számolj tovább! Ha szólsz a kísérletvezetőnek, hogy észrevetted ezt a mondatot, nyersz 250 fontot.” Döbbenetes, de a legtöbben ezen is átsiklottak. Akik viszont felfigyeltek a nyerési lehetőségre, azok inkább érzelmileg stabil emberek, akik nyugodt és oldott hozzáállásuk miatt jó perifériás figyelemmel rendelkeznek. 

Ha érdekel a folytatás itt megtalálod: http://mlmszponzor.blogspot.com